Rudolf Dániel
Lumiére-ék és a youtube
A minap az egyik legnépszerűbb, úgynevezett „videó megosztó” oldalt böngésztem. Tudják, amelyre minden rendes vagy rendetlen, érdeklődő vagy csak exhibicionista fiatal vagy idősebb „netbúvár” felrakja jobb-rosszabb minőségű és tartalmú, saját vagy mástól „lopott” kisfilmjét.
Meglepődéssel és jóérzésű kíváncsisággal töltött el, mikor a videó alkotások rengetegében bóklászva nem kisebbre, mint filmtörténeti ereklyére leltem. Egy kattintásra, szépen belepréselve a kis, előpattanó videó-ablakba előttem teremtek Auguste és Louis Lumiére apró film-kezdeményei, egy évszázad távolából, a múlt különös ajándékaiként egy száztíz évvel későbbi, jóval különösebb kornak.
Nem kell nagyszabású munkára gondolni: csupán néhány perces jelenetekről van szó (minő távolban volt még ekkor Chaplin vagy akár csak Méliés!), apró mozzanatokról a 19. század Franciaországának ember-tájképeit ábrázolandó az ámuló közönségnek. A gyárból hazafelé tartó munkások, vagy a legendás „vonat érkezése” jelenet, melyeket első ízben azon a történelmi napon, 1895. december 28-án vetítettek fizető nézők szeme előtt. Talán akaratlanul, észre se véve ennek jelentőségét, a film megszületésének pillanatát láthatja a youtube-on barangoló átlagember! (Persze bizonyos Thomas A. Edison már négy évvel korábban kitalálta a filmet, de a nyilvános vetítés érdeme a francia fivéreké.)
De nekem többet jelent ez az élmény! Számomra a Lumiére fivérek mai szemmel (sőt már nyolcvan évvel ezelőtti szemmel is) primitív, a látványosság funkcióját betöltő rövid alkotásai kaput nyitnak egy régmúlt korra, átadva világuk lenyomatát a jövőnek.
Az „utca embere”, aki akarva vagy akaratlanul kiállt a kamera elé, hogy megmutassa magát a világnak, önkéntelenül is dokumentummá vált, egy történelmi korszak leképeződésévé. Vajon gondolta-e volna az öltönyös, bajszos francia férfi és felesége, mikor több mint egy évszázada a kamera elé álltak, hogy még ennyi év elteltével is megmarad képük hús-vér valójában, fekete-fehér árnyalatokban, mozogva, élve, miután ők már rég meghaltak? Legvadabb álmukban sem képzelték volna, hogy a száz évvel későbbi „poszt-indusztriális idők” fiai és lányai még csak nem is egy filmszínház elsötétített nézőteréről, hanem otthonukból, kényelmes karosszékükben ülve látják majd életük eme rövid fejezetét?
És vajon Lumiére-ék, Edison és a többiek gondoltak valaha arra, hogy tevékenységükkel, melynek célja csupán az egyszer-kétszeri látványosság és az anyagi bevétel volt tulajdonképpen sokkal többet tettek? Üzenetet küldtek a jövőnek, filmszalagba csomagolták saját korukat, melyet most – a jegyár kifizetése nélkül! – vajmi erőfeszítéssel kibonthatunk és megtekinthetünk az Internet „hálóját” használva rá, hogy belenyúljunk a múlt kútjába?
A régi médium, a mozgókép átadta a helyét egy újnak, melyen keresztül bárki elérheti annak kezdeti eredményeit, történetét és egy kattintással újra életre keltheti a celluloidba égetett, régen elfeledett alakokat. A többmilliárdos forgalmú videómegosztó-site új értelmezést kap: időgépként funkcionál!
Budapest, 2008. március 9.
(egy átszerkesztett változatát később felhasználtam főiskolai internetes gyakorlatom során (5-ös lett...), de végül nem került publikálásra)
